kevesebbet gondoljak rólad” suttogtam.
„Ezzel együtt tudok élni” mondta. „Azzal nem tudtam volna, ha elveszítelek téged vagy az unokámat.”
Abban a kórteremben, a karomban a kisfiammal, valami nagyon fontosat értettem meg.
Apám magára vette a csalódásom súlyát, csak hogy megóvjon egy még nagyobb töréstől. Belépett helyettem a legnehezebb helyzetbe, legalább egy időre, hogy nekem és a gyermekemnek legyen esélyünk biztonságban átvészelni ezt az egészet.
Egy héttel később, a szüleim támogatásával beadtam a válókeresetet.
Nem volt könnyű, és nemis volt fájdalommentes. De most már nemvoltam egyedül.
