Amikor átnyújtotta nekem, azonnal éreztem.
Egy súly, nemcsak fizikai, hanem érzelmi is. Amint az ujjaim köré fonódtak, valami megmozdult. Emlékek törtek elő, olyan emlékek, amelyek valójában nem is voltak emlékek: töredékek, érzések, benyomások, amelyek nem tartoztak hozzám, mégis nyugtalanító volt a közelségük.
Szorító érzést éreztem a mellkasomban. Zúgott a fejem, mintha valami felébredt volna.
Már nem tudtam, hogy valami valóságosra emlékszem-e, vagy csak képzelődöm attól, amitől mindig féltem.
Anyámra néztem, ő pedig szó nélkül visszanézett rám. Mindketten tudtuk, hogy bármi is volt az a tárgy, nem kizárólag apámé.
Valami olyasmi volt, amit magában hordozott – valami, ami formálta, kimerítette, sőt talán még meghatározta is őt.
A fiók zárva volt.
A doboz zárva.
De a félelem nem tért vissza oda, ahonnan jött.
Mert ha egyszer megláttál valamit, ami rejtve van, azt nem tudod igazán elfelejteni.
