Ismertem a ritmusát, ismertem a kollégáit; még a fényképeket is ismertem – a kerti sütögetéseket, a meleg fényeket és az elmúlt évek rögtönzött táncparkettjeit. Bizonyos értelemben ez egy kiszámítható, évenkénti rituálé volt.
Mégis, idén valami szorítást éreztem a mellkasomban – mintha a távolban egy fakalapács halk, ritmusos kopogása hallatszana. Nem nevezném félelemnek vagy féltékenységnek; ezek a szavak nem illettek rá pontosan. Inkább egyfajta finom nyugtalanság volt ez – alig észrevehető rezgés –, amely azt jelezte, hogy „valami” van készülőben, bár azt nem tudtam volna megmondani, mi pontosan. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, elintézni egy
