Azt hittem, békés házaséletet élek, amelyben a kulturális különbségek természetes módon épültek be gesztusainkba, szokásainkba és hosszú családi étkezéseinkbe. Valahányszor férjem rokonai átlépték a küszöbünket, a társalgás óhatatlanul török nyelvre váltott; nekem pedig nem maradt más, mint egy udvarias mosoly és megannyi ki nem mondott kérdés. Minden rendbenvalónak tűnt – egészen addig az estéig, amikor egy látszólag hétköznapi összejövetel felszínre hozott egy olyan igazságot, amelyet korábban sosem sejtettem.
Az asztal körül gyorsan követték egymást a megjegyzések. Időnként próbáltam megfejteni az arcokon tükröződő kifejezéseket: egy felvont szemöldök, amely helyeslést jelez; egy pillanatnyi
