volt – zenével, ételekkel, a kollégák közötti csipkelődő párbeszédekkel. Ám most ott maradt belőlem egy meleg nyom is – egy
meghívás arra, hogy emlékezzen ránk, még a legegyszerűbb pillanatokban is. Talán végig ezt kerestem: nem kontrollt, nem tiltást, hanem egy néma „megvan egymásnak” üzenetet, amelyet néhány, biztos kézzel húzott vonal közvetített.
Megigazította a zakóját, homlokon csókolt, majd – lágy mosollyal – megismételte azt a mondatot, amit korábban már mondott: „Ez csak egy buli.” És ezúttal – az este folyamán először – úgy éreztem, talán tényleg csak ennyi az egész. Az ajtóban álltam, és néztem,
