erőltetettnek hathatna. Csupán a jelenlétem nyomát szerettem volna otthagyni – melegen és játékosan –, egy finom jelzést arról,
hogy egy csapatban vagyunk. Felnevetett – azzal a rövid, értő nevetéssel, amely azt üzeni: „értem” –, a válla pedig ellazult; egyértelmű jele annak, hogy benne van a játékban. Kettőnk között ez a pillanat vált az est szövetségévé: könnyed, mindenféle feszengéstől mentes, mégis elég ahhoz, hogy megnyugtassa zakatoló szívemet.
Egy lépést hátráltam, és úgy néztem rá, ahogy az ember egy kedves személyre tekint, épp mielőtt az átlépné a küszöböt. Könnyűséget éreztem. A buli maradt, ami
