Nem szaglászott, legalábbis eleinte nem. Papírokat keresett, valami hétköznapi dolgot, ami megmagyarázhatja apám legutóbbi távolléteit és furcsa viselkedését. Ehelyett kinyitott egy fiókot, amihez még soha nem nyúlt, és talált egy tárgyat, ami azonnal felkavarta.
Amint meglátta, újra felszínre tört benne egy ismerős félelem – egy félelem, amit évek óta magában hordozott anélkül, hogy nevet adott volna neki.
Soha semmi sem hangzott el hangosan.
Nem voltak vádak, jelentések, összetűzések – csak apró megfigyelések, amelyek sosem voltak igazán egyértelműek: ahogy apám magába zárkózott, amikor a „dolgait” intézte, hogyan sápadt el az arca, hogyan zsugorodott össze a testtartása, mintha csak félig lenne jelen – mint aki csak azért áll ott, mert egy rituálé megköveteli.
A doboz mindig is ott volt.
Zárva. Egy raktárban rejtőzött, amit ritkán használt. Senki sem tűnődött azon, mi lehet odabent – sem én, sem az anyám. Még ő, a felesége is, már régen megtanulta, hogy ne kérdőjelezze meg bizonyos határokat.
De azon a napon valami más volt.
A kíváncsiság legyőzte a néma félelmet, amellyel megtanult együtt élni.
Előző nap átkutatta az irodáját.
Nem voltak nála dokumentumok. Nem volt pénz. Semmi, ami megmagyarázná, hová ment, vagy miért utazott ilyen messzire. Csak ugyanaz a tárgy, gondosan becsomagolva és oda helyezve, ahol a fontos tárgyakat általában tartják.
Ez a hiány – a magyarázatok, a normalitás hiánya – jobban aggasztotta, mint maga a tárgy.
Amikor végre kivette a fiókból, rájött, milyen furcsa.
Majdnem harminc centiméter magas volt, sima tapintású, felületét összetett és ismétlődő minták borították, amelyek kevésbé díszesnek, mint inkább szándékosnak tűntek. A csúcsán finom, ízelt kinövések – mint csápok vagy ízelt végtagok – álltak, zavaró pontossággal elrendezve.
Semmihez sem hasonlított, ami ismerős lett volna.
Sem eszköz,
sem dísztárgy,
sem valami, amit első pillantásra meg lehet érteni.
Senki sem tudta megmagyarázni, hogy mire való.
A többit a következő oldalon találod.
