hozzánk; megterítettük az asztalt, nevetés töltötte be a szobát, a társalgás pedig hamar átváltott török nyelvre. Már hozzászoktam ehhez a ritmushoz – ahhoz a beszédáradathoz, amelynek ugyan érzékeltem a hangvételét és a ritmusát, de a mondatok teljes értelmét nem tudtam felfogni. Férjem, Emre, szinte mindig az anyanyelvére váltott, valahányszor a szülei vagy rokonai jelen voltak. Eleinte ez bosszantott, ám idővel inkább az óvatosságot választottam, és igyekeztem nyugodt maradni. Azzal vigasztaltam magam, hogy az „otthon” azt a szabadságot is jelenti, hogy az ember úgy beszélhet, ahogyan az számára a legtermészetesebb.
Azon az
