tudja, hogyan.
– Ugyan már,
ne vágj ilyen képet! – nevetett fel, és egy viccel próbálta eloszlatni a nyugtalanságomat. – Hiszen ez csak egy buli.Azzal a nyugodt, biztos magabiztossággal mosolygott rám, amely mindig előbukkan, amikor felveszi a zakóját és megigazítja a mandzsettáját – teljes meggyőződéssel arról, hogy az este egy egyszerű, kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik majd: emberek, zene, beszélgetés, végül pedig a hazatérés. Mégis, bennem valami egyszerűen nem akart megnyugodni.
– Persze, „csak egy buli”… – mormogtam. A szavakat – amelyekkel magamat akartam megnyugtatni – halkan, szinte csak magamnak mondtam ki. De azok
