Amint a járdára értünk… végre elsírtam magam.
Dániel azonnal átkarolt.
– Sajnálom – törte meg a hangja. – Ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.
Homlokát az enyémhez érintette.
– Soha többé nem engedem, hogy bárki így beszéljen veled vagy Noéval.
Ekkor egy apró kéz csúszott az enyémbe. Noé gondolkodva felnézett rám.
– Szerintem neked nem volt szükséged lottójegyre.
Könnyeken át mosolyogtam.
Teljes bizonyossággal megrázta a fejét.
– Apa már eleve szeretett téged.
Felnevettem. Dániel is felnevetett.
És ott állva a város fényei alatt, annak akét embernek a kezét fogva, akik a legtöbbet jelentették nekem…
